Mit Játszottál Végig Legutóbb?

[GustyX]

A modern játékok úgy készülnek (95%-ban, de ezt úgysem olvassátok el), hogy az elsõ egy órában (de inkább tíz percben) rádöntenek mindent, amit a játék tud hangulatilag és játékmechanikában. Ez a casual réteg miatt van, akik félredobnak hamar egy játékot, ha nem köti le õket. Namost ennek elkerülése érdekében mindent bedobnak, amit csak lehet, épp ezért jól le lehet venni, hogy mit lehet várni a játéktól. A Civ-ben is mindegy, hogy kõbunkós egységek vagy interkontinántális rakéták vannak, amit az elsõ órában látsz, az lesz az alapja végig a játéknak.

A Skyrim-mel meg ne példálózz, a te viszonyod ahhoz a játékhoz hivatalosan is fucked up -_-

Vagyis tender és Jelan agyhalott casualok.

Ne a CoD-ból induljunk ki. Van bõven játék, ami nem tesz az elején mindent a szádba, csupán ízelítõt ad a késõbbiekhez. Vagy nálad egy tutorial már 95%-nak számít? Ott megismerjük magát a játékmechanikát, aztán csókolom. Késõbb meg csak élvezzük az újabb lehetõségeket. Pl. Saints Row 3-4, Splinter Cell Blacklist. Amiben van fejlõdési lehetõség már az 5%-ba tartozik.

Mert nem lettem Skyrim Censored! fanboy, már fucked up meg hasonlók? Ugyanmár, lazítsunk egy picit a fanatizmusunkon.

ma megjelene a SW:JKII az bukó lenne szvsz

Q3 motorral? Jóhogy nem .

De egy folytatás igazán jöhetne már.

Nem csak a casual rétegek miatt kell feltétlenül az ütõs kezdésre építeni, hanem mert nagyon régóta fontos narratív technika a "hook", és mivel a videojáték, a film és az irodalom már együttesen akkora tartalmat ad a felhasználóknak, nyilván fontos megmutatni az elején a dolgokat.

Azzal, hogy valaki az elején berántja a játékost, nézõt, olvasót, bizonyítja, hogy már rutinos és effektív alkotó, tehát jobban megbízik benne a fogyasztó is.

A kísérleti / mûvészeti indíttatású címekhez nyilván más mérce fog járni, de azokhoz eleve nem úgy jut el a használó, hogy "leszedem, kipróbálom", hanem valószínûleg hallott róla, hogy ez a játék egyben van.

Én azért visszasírok pár játékot, amikor mindenféle mesélés helyett ez a küldetés, ezt csináld meg, meg azt és.

Aztán meg jön a pofáraesés, hogy milyen szar is lett a késõbbiekben.

[tenderlumpling]

Ne a CoD-ból induljunk ki. Van bõven játék, ami nem tesz az elején mindent a szádba, csupán ízelítõt ad a késõbbiekhez. Vagy nálad egy tutorial már 95%-nak számít? Ott megismerjük magát a játékmechanikát, aztán csókolom. Késõbb meg csak élvezzük az újabb lehetõségeket. Pl. Saints Row 3-4, Splinter Cell Blacklist. Amiben van fejlõdési lehetõség már az 5%-ba tartozik.

Azért ez komplexebb kérdés; van olyan játék, ami végig egy tutorial (Portal 1-2; Minecraft), vagy van olyan, ami szakaszosan vezet be új játékmódokat, és a tutorial be van építve a narratívába (Half-Life 2), de õszintén szólva akkor tartok jónak egy játékot, ha az elején egyszerre érvényesül, hogy játszva tanulhatod meg a mechanizmusokat és szabadon meghatározhatod a tanulási tempót. A Skyrim ilyen szempontból nem rossz, mert az alapvetõ mechanizmus az a mozgás és támadás. És megengedi a játék, hogy csinálj amit akarsz, anélkül, hogy egyszer belenéznél az inventoryba, vagy letenyerelnél egy alkímia-pultra. De ott vannak, és meg lehet tanulni.

De persze az a játékok csúcsa, amikor megtanulsz egy nagyon könnyû mechanizmust az elején, de hónapokig tart azt olyan szintre vinni, hogy az mûvészet legyen (Tony Hawk, Hoard).

[gebali1991]

Vagyis tender és Jelan agyhalott casualok.

Ne a CoD-ból induljunk ki. Van bõven játék, ami nem tesz az elején mindent a szádba, csupán ízelítõt ad a késõbbiekhez. Vagy nálad egy tutorial már 95%-nak számít? Ott megismerjük magát a játékmechanikát, aztán csókolom. Késõbb meg csak élvezzük az újabb lehetõségeket. Pl. Saints Row 3-4, Splinter Cell Blacklist. Amiben van fejlõdési lehetõség már az 5%-ba tartozik.

Mert nem lettem Skyrim Censored! fanboy, már fucked up meg hasonlók? Ugyanmár, lazítsunk egy picit a fanatizmusunkon.

Q3 motorral? Jóhogy nem .

De egy folytatás igazán jöhetne már.

Ki beszélt agyhalottról casual-ökrõl? Én is casual játékosnak tartom magam. Ez nem dehonesztáló jelzõ.

Pont errõl beszéltem: ízelítõt ad, hogy mire számíthatsz. Ha az nem fog meg, akkor valószínûleg ez a késõbbiekben sem fog változni. De úgy látom te nem tudod megkülönböztetni az ingame fejlõdést és a játékmechanikát.

[tenderlumpling]

Ez nem dehonesztáló jelzõ.

Csak akkor, ha nem veszed komolyan a játékokat... mármint, ha nincs gamer-szíved :rolleyes:

Húszas éveink közepén azért nem olyan egyszerû mindig leülni órákig hardcore-kodni, munka-család-tanulás-mellékmunka sokszögben, jó hogy nem dehonesztáló.

[Adi86]

ami végig egy tutorial (Portal 1-2; Minecraft), vagy van olyan, ami szakaszosan vezet be új játékmódokat, és a tutorial be van építve a narratívába (Half-Life 2).

Szerintem a Portal 2 már nem tutorial végig. Inkább ugyan az jelezõ rá mint HL2-re

[GustyX]

Ki beszélt agyhalottról casual-ökrõl? Én is casual játékosnak tartom magam. Ez nem dehonesztáló jelzõ.

Pont errõl beszéltem: ízelítõt ad, hogy mire számíthatsz. Ha az nem fog meg, akkor valószínûleg ez a késõbbiekben sem fog változni. De úgy látom te nem tudod megkülönböztetni az ingame fejlõdést és a játékmechanikát.

Nyilván, de manapság a casual=agyhalott gyökér vérpistike, akinek mindent a szájába kell rágni, ami miatt a játékok egyszerûsödnek, primitívebbek lesznek. Már akinek ez bassza a csõrét és hangot is ad ennek. Láttunk már rá példát itt a fórumon is.

Ez meg kissé öngól volt, de ettõl függetlenül tartom magam, hogy 10+ perc után még nem tudni mindent a játékról és nyújthat még érdekes dolgokat, ami megnyeri a játékost. Késõbb az amit látott az elején, csak jobb lesz és úgy már lehet tetszene és élvezné.

[Lord_KROK]

Flat Out 2, megint. Örök klasszikus :)

[tenderlumpling]

Nyilván, de manapság a casual=agyhalott gyökér vérpistike, akinek mindent a szájába kell rágni, ami miatt a játékok egyszerûsödnek, primitívebbek lesznek. Már akinek ez bassza a csõrét és hangot is ad ennek. Láttunk már rá példát itt a fórumon is.

Ez meg kissé öngól volt, de ettõl függetlenül tartom magam, hogy 10+ perc után még nem tudni mindent a játékról és nyújthat még érdekes dolgokat, ami megnyeri a játékost. Késõbb az amit látott az elején, csak jobb lesz és úgy már lehet tetszene és élvezné.

A játékmechanizmus komplexitása nem egyenlõ a játék mélységével: egy egyszerû (vagy ha kell: primitív) játékstílus is bevezethet egy nagyszabású koncepcióba (Infinite), és az egyszerûbõl még lehet összetett felé terelni a játékost, de fordítva már nem nagyon. Pont emiatt néz ki hülyén az egyes részek "butítása".

Nagyon érdekes utat járt be pl. a System Shock 2 - Bioshock - Bioshock Infinite sorozat, mennyivel "butább lett", és mennyivel esztétikusabb.

Igazából fene se tudja, hova lyukadunk ki ezzel, de lassan csak megtalálják az egyensúlyt. A videojáték pont az a médium, amely rá van kényszerítve, hogy generációról generációra megváltoztassa magát, az egyre nagyobb költségvetés, az egyre nagyobb kínálat elrontja a dolgokat, de talán másfajta kihívást mutat a fejlesztõknek.

A casual pedig azzal egyenlõ, hogy valaki "alkalmanként játszik", semmi több. Az alkalmi játékosnak nem agykapacitása nincs megérteni egy játékot, hanem ideje.

[jardo]

CoD: MW2 - Nem ragoznám túl, nem mai csirke. Amit szeretek a CoD-okban, az itt is jó, filmszerû, látványos és pörgõs, arra a kb. 7 órára tökéletesen kikapcsolta az agyamat, pont amire szükségem volt így a vizsgaidõszak végeztével. :D

[GustyX]

Skyrim

Igazából mikor megvettem, nem hittem volna hogy ilyen sok idõt (steam szerint 53 óra) fogok beleölni és hogy szinte csak ezzel fogok játszani végigviteléig. Teljesen magával ragadott az egész játék, annak ellenére hogy voltak kisebb-nagyobb hibák, hiányosságok. Mondhatni ugyanaz végig a környezet, mégis változatos, a harcrendszer fapados, használható képességeket hiányoltam, a folytonos városba járkálás-eladás-várakozás és hasonlók gyakran idegõrlõek voltak, ahogy a térkép és úgy az egész felhasználói felület. Meg persze bugok, bár azokkal csak a végén találkoztam, egyet leszámítva visszatöltéssel orvosolhatóak voltak. Kb. 35 óra után éreztem azt, hogy ennyi szabadság elég volt és inkább már ki akarom pipálni, de most mégis ürességet érzek, pedig folytathatnám. De a józan ész azt diktálja, ennyi elég volt, ideje lenne valami izgalmasabb, pörgõsebb játék irányába nézni, amiben nem mellesleg megjelennek a színek is. Remélem lesz folytatása, mert ha kisebb-nagyobb módosításokkal megkapnánk ugyanezt, csak más környezetbe ágyazva, már örülnék neki.

[jardo]

The Expendables 2 Videogame - Ész nélküli hentelés, de mégis hatalmas móka (és kacagás :D), fõleg, hogy hárman toltuk coopban.

[XCube]

Hát engem a BtS em kötött le annyira mint a Heavy Rain. HR 2 részletbe ültem neki és 1-ször nem azért hagytam abba mert én akartam és nagyon rég volt, hogy egy játék 7 órán át lekötött. Mig a BtS 4 részletbe játszottam végig, igaz a utolsó részek már elégé f@szák voltak.

Érdekes ez, nekem pont a késõbbi részek tetszettek kevésbé. Persze azok is jók voltak, csak mégsem annyira :D .

Kíváncsi leszek a HR -re, de most még tényleg pihentetem a stílust, Metro -ból már csak a fele van hátra, a Borderlands 2 -t kukázom (inkább PC), a Bioshock Infinite -et a hecc kedvéért leszedtem és elkezdtem, de az is marad PC -re, mert nagy felbontásban akarom játszani és nem kontrollerrel. Leszedtem az XCom -ot is, de kontrollerrel elég szenvedõs, így az is marad PC -re. Ha lejár a PS Plus akkor megvárom a következõ ingyen szériát és majd csak akkor fizetek elõ újra. Van így is elég dobozos játékom már tonnányi játékidõvel, szóval nem kell attól tartanom ,hogy unatkozni fogok :D .

[Malleus]

Mirror's Edge

pro:

-Le Parkour

-grafika, art style

kontra:

-harc

-felejthető, jellegtelen sztori

-néhány irányítással kapcsolatos apróság

Anno nem tetszett a játék, most a fórum aréna ürügyén belenéztem és teljesen rákattantam.

A játék sava-borsa egyértelműen a Parkour, a mozgás, az akadályok leküzdése. A karakter mozgása nagyon jó, érezni a sebességet meg az akrobatikát is, számomra megvolt minden, ami a beleéléshez kell. Amikor összejön egy hosszabb szegmens hiba nélkül az hatalmas sikerélmény. Persze része a dolognak a tömérdek bénázás és felettébb kínos halálok illetve a „eh, most akkor merre?” pillanatok is :) , vagyis van bőven van trial and error játékmenet, de ezt nem rovom fel a játéknak, szerintem ez benne volt a pakliban.

Hogy merre kell menni azt ugye vagy a runner vision vagy a hint-rendszer mutatja, ami jó, bár egyiket sem éreztem tökéletesnek. A runner vision túl konkrét segítség, úgyhogy én e nélkül játszottam, mert úgy gondoltam, hogy maga az útvonal megtalálása is része a fun-nak (és voltak részek amik tényleg az útvonal megtalálásáról szóltak, nem csak a gyorsaságról, ez külön tetszett) - a hint viszont nem elég konkrét plusz volt néhány alkalom, amikor levágtam az utat és a hint továbbra is a korábbi helyre mutatott, sikeresen összezavarva engem, illetve mivel úgy mutatja a célt, hogy oda fordítja a kamerát ezért futás közben nem igazán használható.

A játékmenettel a legnagyobb baj a harc, egészen konkrétan az, hogy van. Nem érzem, hogy ez bármit is hozzáadna az élményhez, a lövölde része nem is túl jó, és én különösebben a közelharcot sem élveztem. Az ellenségek addig jók, amíg csak futásra ösztönöznek, de vannak részek a játékban ahol szinte muszáj leverni őket. Ezzel kapcsolatban külön zavart, hogy van valami auto lock on a játékban, amit nem lehet kikapcsolni – ha leállsz harcolni valakivel, akkor rajta marad a kamera egy ideig, tehát nem lehet azt csinálni, hogy bemosok az ellenségnek majd továbbfutok… pedig jól jött volna. Ha már itt tartunk a mouse look-nak volt egy érdekessége a játékban, ami zavart – minél nagyobb szögben nézünk fölfelé, annál jobban csökken a mouse sensitivity az X tengelyen. Fura. Ezen kívül még annyi, hogy egy restart checkpoint opciót jó néven vettem volna. Ha a sok bénázás után inkább újrakezdenék egy részt (hogy valami minimális méltósággal haladhassak tovább :) ) akkor kénytelen vagyok kinyírni magam valahogy.

Az audio rész semmi extra, viszont a grafika, illetve az egész vizuális stílus elég egyedi és tetszetős lett, még akkor is néha kiégette a szemem a sok fehér :) (ebből a szempontból lehet, hogy jobb is, hogy csak 16:9-ben futott, ami amúgy bullshit, persze). Mellesleg tetszett Faith karakter dizájnja is (még ha nem is látjuk nagyon kívülről), hogy egy egész hihető sportos alkatot kapott, meg úgy egyáltalán, hogy egy női főszereplős játékot nem csöcsökkel próbálnak eladni. :)

A sztori teljesen felejthető lett, ezt a játékot a Parkour játékmenet viszi a hátán teljes mértékben, minden más vagy lényegtelen volt, vagy csak rontott az összképen. Szerencsére nem csak a sztori mód van, hanem a time trial-ok is, amik bőven hozzáadnak a játékidőhöz. Mellesleg ha már itt tartunk, miért nincs ehhez a játékhoz pályaeditor? Tudom, az UE-vel lehet hozzá csinálni, de az nem optimális, nincs is sok fan pálya, pedig ezernek kéne lennie.

Minden hibájával együtt élmény volt játszani ezzel a játékkal (és lesz, mivel a time trial-ok egy része még hátravan). Nem is tudok más darabot mondani, amiben ilyen hangsúlyt kapna a Parkour (és ilyen jól meg lenne csinálva), szóval egyedi darab még mindig és összességében szerintem jó játék. Várjuk a második részt!

[Chuck_Norris]

Milyen jobb cuccok?

Szerinted én... "cuccokat" keresek egy játékban? Én játékmenetet keresek. Érdekes, a StarCraft a legelső pályán dinamikus, kiegyensúlyozott és jó... "cuccok" nélkül is.

nyugi tender nem bánt senki! :D

nem értem mit kell ezen magyarázni, hiszen egyértelmű, de akkor leírom:

a lényeg, hogy az új "cuccok" alatt új játékbeli funkciókat, lehetőségeket értek AMI/AMIK megváltoztatják a játékmenetet amikor elérhetővé válik/válnak

szóval te meg ha jól értem akkor lenyomod az első pályát és ha csomó lehetőség még "lakat" alatt van (ami elég valószínű) akkor milyen alapon ítéled meg a játékot? az első 1 órában - ahol alapból korlátozott lehetőségeid voltak - nem szippantott be és akkor már szar az egész? nem minden játék cod, ahol ellövik az összes puskaport már az első 2 pályán és utána csak a fegyverek skine és a cutscene-ek hossza változik kb.

elég sok játék csak később indul be.

pl. a nevére nem emlékszem már, de volt egy olyan játék amiben a felénél karakter csere volt és teljesen más szemszögből más képességekkel kellett tovább haladni a történetben... ezt hogy látod előre az 1. pálya után?

tldr, a lényeg, hogy első pálya után megítélni 1 játékot hiba, mert nem minden játék célközönsége a casual réteg; és nem minden fejlesztő/készítő gondolkozik úgy, hogy ha nem rántja be az első 1 órában és fedi fel az összes kártyáját a játékos számára, akkor szar lesz a játéka.

a skyrim meg nem jó példa, mert ott is van tutorial akármennyire is szépen fedik el (igen, a mixer tanfolyamot is bemutatja a játék mielőtt odakerülne a sor hogy te kotyvasztasz valami szart össze a táskádba)... szóval ez a "odamegyek ahova akarok és bármikor teszek amit akarok" totál nem igaz, mert

1) nem igaz

2) a történetben való haladást követel meg, ami által a játék korlátokat szab

[Mikimano]

Mirror's Edge

Nem is tudok más darabot mondani, amiben ilyen hangsúlyt kapna a Parkour.

Assasins creed,de az jobb ment ott csak egy gombot kell nyomnod

[Razon]

Assasins creed,de az jobb ment ott csak egy gombot kell nyomnod

Pont ez a legnagyobb gond vele. Futok az utcán, erre a karakter úgy dönt elkezd mászni a semmibe, ilyen nem lenne ha kicsit komplexebb irányítása lenne a játéknak. Az elsõ játék óta panaszkodok erre, még mindig nem sikerült rendesen megcsinálni.

[Imishark]

Pont ez a legnagyobb gond vele. Futok az utcán, erre a karakter úgy dönt elkezd mászni a semmibe, ilyen nem lenne ha kicsit komplexebb irányítása lenne a játéknak. Az elsõ játék óta panaszkodok erre, még mindig nem sikerült rendesen megcsinálni.

[Razon]

kép

gondoltam, én csak leírtam miért.

[gebali1991]

nyugi tender nem bánt senki! :D

nem értem mit kell ezen magyarázni, hiszen egyértelmû, de akkor leírom:

a lényeg, hogy az új "cuccok" alatt új játékbeli funkciókat, lehetõségeket értek AMI/AMIK megváltoztatják a játékmenetet amikor elérhetõvé válik/válnak

szóval te meg ha jól értem akkor lenyomod az elsõ pályát és ha csomó lehetõség még "lakat" alatt van (ami elég valószínû) akkor milyen alapon ítéled meg a játékot? az elsõ 1 órában - ahol alapból korlátozott lehetõségeid voltak - nem szippantott be és akkor már szar az egész? nem minden játék cod, ahol ellövik az összes puskaport már az elsõ 2 pályán és utána csak a fegyverek skine és a cutscene-ek hossza változik kb.

elég sok játék csak késõbb indul be.

pl. a nevére nem emlékszem már, de volt egy olyan játék amiben a felénél karakter csere volt és teljesen más szemszögbõl más képességekkel kellett tovább haladni a történetben... ezt hogy látod elõre az 1. pálya után?

tldr, a lényeg, hogy elsõ pálya után megítélni 1 játékot hiba, mert nem minden játék célközönsége a casual réteg; és nem minden fejlesztõ/készítõ gondolkozik úgy, hogy ha nem rántja be az elsõ 1 órában és fedi fel az összes kártyáját a játékos számára, akkor szar lesz a játéka.

a skyrim meg nem jó példa, mert ott is van tutorial akármennyire is szépen fedik el (igen, a mixer tanfolyamot is bemutatja a játék mielõtt odakerülne a sor hogy te kotyvasztasz valami szart össze a táskádba)... szóval ez a "odamegyek ahova akarok és bármikor teszek amit akarok" totál nem igaz, mert

1) nem igaz

2) a történetben való haladást követel meg, ami által a játék korlátokat szab

[Adi86]

Ez a gif hatalmas

[GustyX]

a skyrim meg nem jó példa, mert ott is van tutorial akármennyire is szépen fedik el (igen, a mixer tanfolyamot is bemutatja a játék mielőtt odakerülne a sor hogy te kotyvasztasz valami szart össze a táskádba)... szóval ez a "odamegyek ahova akarok és bármikor teszek amit akarok" totál nem igaz, mert

1) nem igaz

2) a történetben való haladást követel meg, ami által a játék korlátokat szab

Szerintem meg igaz.

Én meg tegnap változtattam meg részben a véleményem: Borderlands 2 - 61 perc elég volt belőle. Azt hozzáteszem, sosem érdekelt, de ha már ki lehetett próbálni, akkor próbáljuk.

[JoeJoeJoe]

Bioshock Infinite

Fogalmam sincs hogyan kezdjek neki ennek az írásnak, mert a szokott jelzők, amiket egy játékra szoktam aggatni, valamiért nem tűnnek kifejezőnek. Mondhatnám, hogy számomra all time az egyik legkedvencebbemmé vált (hmm, a Word szerint létezik ilyen szó), hogy feszegeti a határt művészet és játék között, hogy a szimbolikája mennyire kreatív, vagy, hogy a története az egyik legerősebb, amit eddig játékban láttam, de végül is mit jelentenek ezek? Csak üres szavak. Arról nem is beszélve, hogy ha ezeket írom le, mit tudnék írni a többi sorba?

Esetleg mondhatnék pár szót a Bioshock 1-ről, de aközött és az írásom alanya között - a címet kivéve - sok hasonlóságot nem látok. Mit írjak hát, hogy meglegyen az előszó, ami összefoglalja a játék kiemelkedő tulajdonságait? Hmm, azt hiszem a kérdés végül megválaszolta önmagát…

„’Hozd el a lányt és töröld el a tartozásodat’, ez az alku. Részleteket nem mondtak, de a részletek amúgy sem változtatnak semmin” – Booker DeWittnek (ő a főszereplő) ezzel a tévedéssel indul a játék, miközben mi egy cseppet sem hajókázásra kitalált időben csónakázunk az úti célunk felé, ami nem más, mint egy világítótorony. Két emberrel osztjuk meg a csónakunkat, akik lelkifurdalás nélkül figyelmen kívül hagynak minket, mert túlságosan leköti a figyelmüket, hogy érthetetlen dolgokról fecsegjenek. (Elvégre minek is strapálnák magukat azzal, hogy megvilágítsanak dolgokat?) Majd kedvesen kitessékelnek a világítótoronynál, és mielőtt még észbe kapnánk, hogy valójában szó sem esett a visszatérésük idejéről, már el is tűnnek a morajló víztömegen. Azt hiszem a szótárakban az „in medias res” mellé illusztrációként ki is lehetne rakni a játék logóját. Mint ahogyan a „bosszantóan kevés információ” szóösszetétel mellé is. Bár a részletek úgysem változtatnak semmin ugyebár…

Ha pedig még nem lenne elég kérdőjel a fejünkben, (de ha van, akkor is. A játék nem könyörül) öt perc múlva már egy fogorvosi székben ülünk, ami felrepít egy városba a felhők között. Na ja, Carl Fredricksen rájött, hogy miért vinne fel a levegőbe csak egy házat, mikor egy egész várost is lehetne? Méghozzá egy szemet gyönyörködtető fajtát. A lányhoz vezető utunk során azonban elég hamar rájövünk, hogy nem minden az, aminek látszik. Az idilli város, a város alapítója, de még a segítségre szoruló lány sem. Na és persze ne felejtsük ki magunkat sem a szórásból. (Vagy a szemeteseket, amik kukáknak látszanak, de valójában malacperselyekként funkcionálnak.)

A játék történetét imádtam, mert azon kívül, hogy logikus és valószerű (noha az alapszituáció elrugaszkodott mivolta miatt első látásra ez nem tűnt lehetségesnek, végül hihető magyarázatot adott mindenre) és csavaros, még gondolkodásra is sarkalt azáltal, hogy minden második sarkon eggyel nőtt a kérdőjelek száma. És amiért még jobban szerettem az azért volt, mert a legtöbb rejtélyre meg lehetett találni a választ, mielőtt még elmondta volna. A játék tehát jutalmazta az odafigyelést, sőt, a mű teljes megértéséhez meg is követelte, mert bizony vannak olyan dolgok, amit konkrétan nem magyarázott meg, csak egyértelműen, vagy kevésbé egyértelműen utalt rá (például a kezünkön éktelenkedő A.D. felirat). Tehát nem volt a befejezés nem egy Sherlock Holmes szerű, minden apróságot megmagyarázó monológ, szóval a stáblista után nagy örömmel nekikezdhettem átgondolni a játékot, hogy megmagyarázzam a megmagyarázatlant. Örülök neki, hogy néhány játék még hajlandó feltételezni a vele játszóról olyan dolgokat is, mint gondolkodás, vagy odafigyelés.

Persze a játék megmagyarázza azt, amit meg kell neki, csak… na igen, azt nagyon utáltam, hogy a játék a legkeményebb (= a kitalálhatatlan) rejtélyetekre a megoldásokat ömlesztve, az utolsó tíz-húsz percben fedi fel.

És ez a magyarázatok ilyen időbeli elosztása nem tetszett, mert mivel néha elviselhetetlenül sok mindenre nem kaptam választ, ezért kérdés nélkül elfogadtam bizonyos extrém dolgokat is (mint például az Elisabeth-el kapcsolatos furcsaságokat). Tehát később úgy kaptam választ, hogy fel se tettem a kérdést, és emiatt a kívánt katarzis elmaradt.

A játék másik számomra megdöbbentő pontja a Columbia – a város - bejárása. Meglepődtem, hogy mennyire magába vonzott. Imádtam benne sétálgatni, felfedezni, bámészkodni, emberek fején ugrálni. Valójában rávett arra, amit talán a legjobban szeretek, és amire csak igen kevés játék tud rávenni: hogy a kismilliárd megválaszolatlan kérdés ellenére fedezzem fel a környezetet.

Szóval nem siettem el játékot, mert mikor benéztem valahová, szinte mindig találtam valami érdekeset, ami miatt kaptam egy kis pozitív megerősítést, hogy érdemes továbbra is ezt a szokást megtartanom. Néha gyűjthető hangfelvételeket (amik meghallgatása sokat segített a rejtélyek kibogozásában), képesség italokat, amiket később akart odaadni a játék, vagy csak pusztán lootot, esetleg valami festményt, szobrot, vagy hirdetést. Egyébként néha a felfedezés mellett az egyébként lineáris játék továbbgörgetése másodlagossá vált, mert a játék olyan Pavlovi reflexek hozott létre nálam, amitől beindult a nyálelválasztásom minden egyes kuka láttán. És ez nem volt előnyős például olyan esetekben, amikor a játék úgy gondolta, hogy én majd bemegyek egy szobába és odalépek a legjobban kivilágított helyre, hogy majd elmondjon valamit. De én nem ezt tettem, hanem mire belefogott volna a mondandójába, én már a negyedik kukából halásztam ki az érméket (milyen emberek laknak Columbiában, hogy kidobják a pénzt a kukába?). Egy másik alkalommal pedig üldözni kellett valaki, és nekem nem csak az illető utolérése járt a fejemben, hanem reménykedtem, hogy vissza lehet majd jönni átnézni a ládákat, amik mellett elrohantam. Szóval ez a játéknak talán nem a legjobb, de végső soron pont e kitérők miatt ragadott engem magával a világ.

Maga a város - a lakók különös szemetelési szokásai mellett (kidobnak tortát, töltényt, pénzt! Hát ezeknek semmi sem szent?) - sok érdekességet tartogatott. Külsőleg egy álom-város, ám elég hamar kiderül, hogy valójában belülről rothad, és persze a mi rendbontó eljövetelünkre számított boldog-boldogtalan, hogy megváltoztassák a jelenlegi társadalmi berendezkedést. Mivel 1910 környékén járunk (az amerikai polgárháború mondhatni közel van, és emiatt élnek még a konföderáció eszméi), és a város egy déli állam volt, ezért a várost átitatja a rasszizmus, és a fehérbőrűek felsőbbrendűségi ideológiája. Na meg a várost alapító Comstock egyfajta keresztény-hazafias-öntömjénezős- vallása, amin az első látásra nevettem, de végül rá kellett jönnöm, hogy akármilyen furcsa, akár életképes is lehet. Hiszen azt adja a népnek, ami kell nekik: a nagy elődök (elnökök) felmagasztalása, hogy ők – a nép – felsőbbrendűbbek, mint az alattuk élők (mind társadalmi, mind szó szerinti értelemben), na meg Comstock a saját maga dicsőítésével (ami amúgy nem alaptalan, hiszen mégiscsak az ő álma a város) a biztonság illúziójába tartja Columbia lakóit (és félelemben a rabszolgákat).

Na és a látványvilág! Örömteli téma! Ugyanis bár jó ideje nem követem már azt, hogy holt tart a grafika, de azt tudom, hogy ez gyönyörű. Gyönyörű, mert olyan színes látványvilágot tudhat magáénak, ami legnagyobb sajnálatomra manapság nem túl megszokott. Igazából már azt a tényt is sajnálom, hogy ezt eszembe jutott kiemelni, de mostanság azon játékok többsége, amikbe belebotlottam, a szürke-barna-fekete színükkel igyekeztek lehangolni. Itt ezzel szemben világos van. Rikító lila, kék, zöld, sárga, és más, csupa szemet nyugtató színek. Imádtam, mert e barátságos szín és látványvilág hatására - a város minden romlottsága ellenére - szívesen elképzeltem, hogy milyen lenne ott lakni. Na és persze mivel a város a levegőben van, ellátni egyik végéből a másikig, szóval klausztrofób érzés sem volt.

Ezek miatt pedig a játék szembemegy azzal a prekoncepcióval, hogy a gonosz helyek csak Mordor szerű, sötét, szűk, ijesztő helyek lehetnek, ami egy elég kényelmetlen, és rendszeresen felbukkanó gondolathoz vezetett: Talán a leggonoszabb lény ezen a helyen én magam vagyok, amiért felbontom a rendet?

A játék elvileg második órájában (nekem a lakosok fején történő ugrálás felfedezés miatt ez kb a három-négy után történt meg, szóval igencsak el lehet ütni az időt a panoráma tötymörgéssel) összefutunk Elisabeth-el, a lánnyal, akit az alku szerint ki kell hozni a városból. És ő egy személyben az, aki elvette a játéktól minden maradék lehetőséget arra, hogy ne szeressem. Elisabeth ugyanis aranyos, és élveztem vele lófrálni - noha akkorra már nem volt éppen barátságos város -, mert a játék elérte azt, hogy ne játék karakterként gondoljak rá, hanem élő emberként.

A két főszereplő közötti összjáték tökéletessé tette az illúziót számomra. Booker volt a nyers erő, Elisabeth pedig a támogatás, aki mellesleg még azt a felelősséget is levette a vállamról, hogy vigyázni kelljen rá, így megóvott sok frusztrációtól, ami az NPC-k kedvenc szórakozása, azaz a meghalás miatt fordult volna elő. Továbbmenve őszintén hálás is voltam neki, mivel a játékban az összes muníciómat rendszeresen, és rekordgyorsasággal sikerült ellőnöm, ő mindig megdobott némi tölténnyel, vagy ha éppen más kellett, akkor kötszerrel, „manával” (a fegyverek mellett vannak különleges képességek is), nyugodtabb időkben pedig pénzzel. Viszont ha éppen nem talált semmit, ami hozzám vághatott volna, és ellenség sem volt sehol, akkor levedlette a vadóc álarcát, és visszatért a fiatal, addigi életében bezárva tartott, ezáltal mindenre rácsodálkozó lány szerepéhez. Gyermeki kíváncsisággal futkározott oda minden tereptárgyhoz, hogy értetlenkedő hümmögések közepette jól szemügyre vegye őket, és a városban folyó dolgokról készült saját elméleteit mesélte. A viselkedése tehát a harcjelenetekben visszahúzódó, hogy ne zavarjon, egyébként pedig teljesen emberi, aminek köszönhetően tényleg úgy éreztem, hogy meg kell óvnom őt, és ki kell juttatnom. Ezzel a játék tökéletesen elérte azt, amit akart. Elismerésem neki.

Az egyetlen dolog, amit hiányoltam, az a lehetőség, hogy scriptelt eseteken kívül is lehessen vele beszélni, mint a 2008-as Prince of Persia-ában, Elikával. Örömmel meghallgattam volna az eseményekkel kapcsolatos véleményüket (mind Booker-ét, mind az övét).

Végszóul annyit tudok mondani, hogy remekül szórakoztam ezzel, mert felépített egy klassz világot, és még bele is vont a tengernyi látnivalóval, a felfedeznivaló helyekkel és magával Elisabeth-el. Ezáltal a város több lett számomra, mint egy klassz díszlet. Egy élő-lélegző hely lett. A befejezés (és az azt megelőző ~húsz perc) kapcsán szerintem tényleg túl sok volt az egy percre jutó sokkok száma, de ezáltal olyan traumát okoztak a záró képsorok, ami néha-néha még mindig eszembe jut. Na ja. A részletek igenis fontosak, csak nem mindig könnyen emészthetőek...

Köszönöm, hogy ajánlottátok ezt a játékot. Imádtam.

[kaszman1]

a skyrim meg nem jó példa, mert ott is van tutorial akármennyire is szépen fedik el (igen, a mixer tanfolyamot is bemutatja a játék mielőtt odakerülne a sor hogy te kotyvasztasz valami szart össze a táskádba)... szóval ez a "odamegyek ahova akarok és bármikor teszek amit akarok" totál nem igaz, mert

1) nem igaz

2) a történetben való haladást követel meg, ami által a játék korlátokat szab

Onnantól, hogy szabad kezet kapsz a karakter irányításában és letudod az első kötelező köröket mehetsz bárhová, mert:

1) totál igaz

2) nem kell haladnod a történettel, ha akarod kimaxolhatod a karakteredet egyetlen főküldetés megoldása nélkül. A játék csak akkor szab korlátokat, ha te elfogadod a feltételeit (ergo küldetést veszel fel, haladsz a főszállal, stb). Az más kérdés hogy akkor értelmét veszti a történetvezetés, de speciel a TES játékokban ez a szép - a viszonylag lineáris főszál mellé kapsz egy nagy szabadon bejárható világot és annak hogy mit csinálsz csak a képességeid szabnak határt.

A skyrim meg amúgy is egy hatalmas franchise része, szóval nem applikálnám rá ezt az egy óra szabályt. Aki minimálisan is gémer tudja mi fán terem, mire számítson - senki nem számít text adventure játékmenetre, izometrikus nézetre, vagy ókínai mondavilág-elemekre.

Ilyen szempontból hasonló pl az általatok sokat emlegetett AC sorozat, vagy CoD-ok - ott is tudja az ember mire számíthat.

Másfelől egy tök ismeretlen IP ha nem győz meg 1-2 órán belül, mert meh a játékmenet, vagy nem tetszik a kezelése, akkor kb nálam is megy a kukába. Ez a végigviszem kényszerből dolog meg határeset a mazochizmussal szvsz.

[Chuck_Norris]

1

Onnantól, hogy szabad kezet kapsz a karakter irányításában és letudod az első kötelező köröket mehetsz bárhová, mert:

2

Ez a végigviszem kényszerből dolog meg határeset a mazochizmussal szvsz.

1. letudni az első köröket több mint 1 óra a skyrimben (csak a karakter generálás 20perc volt nekem :lol: )

2. senki nem mondta, hogy *végig* kell vinni, de az 1 óra és mondjuk a játék fele között elég nagy a szakadék nemde? :)

pl. Beyond 2 souls --- elég lassan indul be, nem elég hozzá az 1 óra. De miután beindul le se tudod tenni... ;)

[kaszman1]

1. letudni az elsõ köröket több mint 1 óra a skyrimben (csak a karakter generálás 20perc volt nekem :lol: )

2. senki nem mondta, hogy *végig* kell vinni, de az 1 óra és mondjuk a játék fele között elég nagy a szakadék nemde? :)

pl. Beyond 2 souls --- elég lassan indul be, nem elég hozzá az 1 óra. De miután beindul le se tudod tenni... ;)

Az eredeti vitához visszakanyarodva nekem (és lentiek alapján másoknak is) többnyire elég egy-két órácska egy tök ismeretlen címmel hogy el tudjuk dönteni akarjuk-e tovább folytatni.

Lehet kivételekkel dobálózni, de azok meg ugyebár a szabályt erõsítik.

A szakadék pedig nem olyan nagy, ha a mainstream felhozatalt átlagos játékidejét nézed.