Versek, dalszövegek, idézetek

[BáGyu]

Nekünk Mohács kell

 

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta,

Cigány-népek langy szivű sihederje,

Verje csak, verje, verje.

 

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:

Én magyarnak születtem.

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

 

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.

 

Ady

Kicsit aktuális csaknem száz év után is!

[Shia-ko]

K i s h a l á l k o r a r e g g e l

 

 

 

 

Én is akartam már öngyilkos lenni... de nem ázott hulla a folyóparton, vagy szerencsétlen alak késsel a konyhapadlón, s nem is „ágyban, párnák közt", valami tablettától. Anyám iránti tiszteletbõl tán nem volna illõ ilyen szörnyûségeket írnom... anyám iránti tiszteletbõl tán nem volna illõ írnom...

De mindenkinek kijár, hogy kissé enyhíthesse cezaromániáját, hogyha már a sorson nem képes változtatni, hát saját élete felett hatalma legyen. De miért, hogy a változás csak a befejezés lehet?

Néha a színházban titokban már várom, hogy legördüljön a függöny, s vége legyen a borzalomnak... Akkor is valami legördülés-félére vágytam. Hát kiléptem az erkélyre, és hosszan méregettem a távolságot, latolgattam esélyeimet. 'Megakadnék az utcai lámpában' - ez világos volt. Tudtam, mire készülök, tudtam, mik a következményei, illetve az az egy.

Azt mondják, aki igazán öngyilkos akar lenni, az meg is teszi... a többiek csak hisztériáznak... hát megtettem: keresztülküzdöttem magam a magas korláton, emlékszem, erõsen nyomta a gyomrom, mire végre átbillentem és elkezdtem zuhanni... lábaim az égnek meredtek. Persze megakadtam az utcai lámpában, kiszakította kedvenc hálóingemet.

A talaj hirtelen szippantott magához... aztán csak feküdtem, valahonnan a távolból éreztem a föld szagát és a füvet, ami az arcomhoz ért. 'Nemsokára már alatta leszek' - gondoltam és vártam, hogy történjen valami. Legyen teljes sötét vagy nagy fényesség. Esetleg jöjjön a mozgólépcsõ, ami Szent Péter elé vezet... vagy kettõvel lejjebb.

De nem történt semmi. Az emberek szörnyülködtek, elborzadtak, de azért jól megbámulták a vértócsát alattam... hát csak tessék, csak tessék! Ingyen látványosság... Azok a sajnálkozó arcok! Sajnáltak, mert nem tudták mi elõl menekültem meg. Az elõl, ami nap mint nap rágja a lelküket: az élet elõl. Dühített szánakozásuk, hiszen én akartam õket szánni és gúnyosan kinevetni... de olyan buták... olyan buták az emberek! Legszívesebben felkeltem volna, mint valami élõhalott, véres hálóruhámban. Jajveszékelve szaladtak volna széjjel! De képtelen voltam mozdulni. Nem éreztem fájdalmat, a lelkem már elvált a hústól. Mint egy patkány a ketrecbõl, ismét kiutat kerestem, ezúttal a testembõl, de most, nem találtam...

 

 

 

A temetésen aztán mindenki szépen felsorakozott. Persze elõtte volt mentõ, meg mindenféle felhajtás... szívesen szóltam volna nekik, hogy 'már úgyis mindegy, már halott vagyok'. Anyám zokogott, ráadásul miattam... azt hiszem akkor láttam életemben elõször sírni, illetve... ki gondolta volna, hogy a halottak látnak? Szegény, kedves barátaim is próbáltak sírni, de eléggé nehezükre esett. Azért hálás vagyok erõfeszítéseikért, de nem vágytam a könnyeikre. Az ember akkor sírjon, ha szomorú, de õk még nem voltak szomorúak. Igaziból nem is az volt szomorú, hogy egy koporsóban feküdtem, hanem az, hogy nem értették 'így sokkal jobb lesz'. Hoztak szegfût és nárciszt ízléstelen lila-piros papírokban, meg zörgõ, zizegõ celofánban. A szertartás elég unalmas volt, azt hittem már soha nem lesz vége, gondolom drukkoltak, hogy a mennyekbe jussak. Utána mindenki elbúcsúzott tõlem, s betemették a koporsómat.

Te csak késõbb jöttél, mikor már egyedül maradtam. Emlékeztél: kerítettél nekem napraforgót, ki tudja honnan! Sajnálom, hogy nem láthattam, csak onnan tudom, hogy mondtad, de az is lehet, hogy megint csak hazudtál. Nem sírtál. Kérdezted, hogy hallom-e, amit mondasz, mert 'trágya dolog egy sírkõnek beszélni'. Hát hallottam, tisztán, minden szavadat... azt is, amikor azt mondtad, hogy most már örökké békét fogsz nekem hagyni... így is tettél: nem jöttél másnap, meg azután sem.

Anyám épp ellenkezõleg... mindennap eljött, ha nehezére esett is, márpedig napról-napra, egyre inkább nehezére esett. Soha nem szólt hozzám egy szót sem... csak a lépteirõl ismertem fel, melyek fájdalmasan vádlóak voltak... önvádlóak.

Aztán egy õszi napon - nem tudom hányadika volt, de kicsit beázott a koporsóm az esõ miatt- még is megszólalt. Azt kérdezte, mikor jövök haza. 'Nem mondtam? Többé nem megyek haza!' - válaszoltam, de nem hallotta... nem hallhatta! Másnap nem jött a szokott idõben, és utána sem.

Hosszú ideig nem is történt semmi, pedig én vártam. Egy nap, ismét lépteket hallottam, de nem anyámét... te jöttél. 'Látod, megint hazudtál nekem, azt ígérted, békén hagysz' - ez volt az elsõ gondolatom. Közölted, amit akartál, elnézést kértél, hogy zavartál, megint megígérted, amit a múltkor s elmentél, ezúttal tényleg örökre.

Azt mondtad, már majdnem két hete, hogy anyám halott.

Baloldalamra fordultam, embriópózba kuporodtam, és elkezdtem keservesen sírni... így sírtam az idõk végezetéig.

 

 

 

Egy könnycsepp gördült az arcomon. Hat emeletet zuhant, aztán eltûnt a fûben.

[zsoltchelsea]

Kispál és a Borz: Szécsi Pál:

1. E dalt alkotó elemek

A közéjük elvegyült

Romantikus elemet

Álmodozás közben

Meglepték és rózsaszín

Ruháit letépve

Benzint locsoltak rá és

Gyufát dobtak habtestére.

 

2. Mondták: 'Nézd, hogy ég!' -és kérdezték,

Hogy gondoltál-e ilyen végre,

És botokkal böködték,

Hogy szólaljon mostmá' meg végre.

 

3. Az meg nem szólalt meg,

Hanem csak égett

Olyan szépen, olyan sárgán,

Hogy a mentõsök sírtak, látván,

Hogy áll, áll, áll, áll, égve áll,

Mert képes erre a romantika,

Még így, haldokolva is.

 

4. Hát énekeljük ezt a dalt,

Amibõl sajnos már kihalt

A romantika az elõbb,

És minden a szigorú erõt

Ünnepli most benne,

Legyen példa erre

A gitár és mondjuk ki végre,

Nincs is szükség éneklésre!

[DJGABI]

Kolinapok azon belül is disznóvágás ( sajnos mivel délelõtt órám volt az elejérõl lemaradtam, de mindegy, enni azért még fogok belõle. ). És ezt a számot bömböltettéka koliban ennek örömére: ...

 

Csodálatias. Én is csak nemrég találtam rá erre a számukra, igen komoly.

[Shia-ko]

Kispál és a Borz: Szécsi Pál:

Ez Kiscsillag.

[Greene]

Sarah McLachlan - Possession

 

Listen as the wind blows

from across the great divide,

Voices trapped in yearning,

memories trapped in time,

The night is my companion

and solitude my guide,

Would I spend forever here

and not be satisfied,

 

And I would be the one

to hold you down,

kiss you so hard,

I'll take your breath away

and after I'd wipe away the tears,

Just close your eyes dear

 

Through this world I've stumbled

so many times betrayed,

Trying to find an honest word,

to find the truth enslaved,

Oh you speak to me in riddles and

you speak to me in rhymes

My body aches to breathe your breath,

your words keep me alive,

 

And I would be the one

to hold you down,

kiss you so hard,

I'll take your breath away

and after I'd wipe away the tears,

Just close your eyes dear

 

Into this night I wander,

it's morning that I dread,

Another day of knowing of

the path I fear to tread,

Oh into the sea of waking dreams

I follow without pride,

Nothing stands between us here

and I won't be denied,

 

And I would be the one

to hold you down,

kiss you so hard,

I'll take your breath away

and after I'd wipe away the tears,

Just close your eyes dear...

[zsoltchelsea]

@Shia-ko: Nekem így van meg, a szöveget is ezen a néven találtam meg.

[Shia-ko]

Összekevertem a Jávor Pállal.

[Ruzsa Dániel]

Bizony Demjén az nagyon király én is szeretem

[zsoltchelsea]

Egy szakomhoz illõ idézet:

Az olyan generációnak, aki figyelmen kívül hagyja a történelmet, nincs se múltja, se jövõje. /Robert Heinlein/

[zsoltchelsea]

Omega: Utolsó ítélet /1987/:

Hideget hoznak a fények,

Szórakozásból ölnek a gépek,

Én is félek.

 

A betonba égnek az árnyak,

Iszonyú minden magyarázat.

Vigyázz a mára!

 

A szánkból a szó is fegyver,

Ne mondd nekem azt, hogy nem kell!

Ez az ígéret.

 

Nézd, hogy mulat a század,

minden mosolyának,

Egy élet az ára.

 

Könnyen mondod, hogy várjak,

Gondolod, rám vigyáznak

Lánctalpakon a vágyak.

 

lesznek az álmok,

És vedd fel a boldogságot!

A szemeket látod.

 

Ma is mozognak a házak,

A pohárból jön a bocsánat,

Hiába várom.

 

A születésed volt az ígéret,

Tõled lett az utolsó ítélet,

Az emberi élet.

[Shia-ko]

A kalap fátyla és a cigaretta füstjének ezüstös szálai között észrevétlen csúszott el a kérdés. A férfi egy újabb szivarra gyújtott. A nõ mélyen a férfi szemébe fúrta tekintetét. Szerette volna kitalálni a gondolatait, szipkáját ismét az ajkaihoz emelte. A nõ sokatmondó kacajjal vágott a feszült csöndbe.

- Ön kinevet?

- Ugyanmár, ne mondjon ilyeneket. Csak ez az egész olyan hihetetlenül valószerûtlen. Kimondott, mégis elharapott, mégis elviccelt és ezzel ki nem mondottá tett... megfoghatatlan. - sóhajtotta - Tulajdonképpen mirõl beszélünk? Ön mirõl beszél? Talán félreismertem magát. Nem gondoltam volna, hogy ennyire súlytalan ember.

- Nem is vagyok az. Csupán csak eljátszottam a gondolattal.

- Kérem, mégis miféle gondolattal? Wittgenstein úgy tartja, amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Mi pedig finom emberek vagyunk, ha nem tévedek.

- Reméltem, hogy nincs olyasmi, amirõl ne lehetne magával beszélni.

- Na de a szerelemrõl? Így is annyi veszély fenyegeti az embert a sötét utcákon. Odagördül egy fekete autó, kiszáll pár gengszter és már is végeztek magával. Ilyen körülmények között mégis ki mer manapság a szerelemmel viccelõdni?

- És ki mer vele dacolni?

- Úgy érzem magam, mintha csak egy szipkát akarnék elszívni, cigaretta nélkül. Maga szerint mirõl van szó voltaképpen kettõnk között?

- Ön felolvasott nekem egy szerelem-meghatározást: szexuális vonzalommal fûszerezett baráti viszony.

- Magának pedig nevetnie kellett volna ezen és megjegyeznie, hogy ez nem ilyen egyszerû.

- Ha szerintem ilyen egyszerû lenne, akkor már rég térdre borultam volna ön elõtt.

- Mégis hogy veszi magának a bátorságot, hogy ilyeneket mondjon? Kettõnk közül maga van elkötelezett helyzetben. Hõs szerelmes, akit otthon vár a felesége? Miféle menedéket jelentek én? Nem kívánok sem ok, sem következmény lenni.

- Maga találkozgat velem. Maga miatt hazugságba keveredtem.

- Épp erre céloztam az imént. Nem kívánok sem ok, sem következmény lenni. Ha hazudik, az nem miattam van, csak is maga miatt. Talán én döntök a sorsáról? Talán az én döntésemen múlik, hogyan alakítja az életét? Ezt visszautasítom. Azt hiszi nem vettem észre, hogy a bárban elhangzott összes dal szövege milyen érzéki pontossággal írja le az elmúlt napokat? Láttam, amikor beszélt a zongoristával.

- Azt hiszem, remek dzsessz muzsikáról van szó. Nem akartam olcsó sanzonokat hallgatni. Nem gondolja, hogy túl sokat képzel magáról?

- Nem gondolja, hogy az érzelmi vívódásairól nem velem kéne társalognia?

- Te jó ég! Most látom csak! Tényleg azt hiszi, hogy szerelmes vagyok magába?

- Nem, természetesen nem. Ezt kikérem magamnak.

- Talán inkább én kérhetném ki. Mondták már, hogy bájos, amikor elpirul?

- Maga helyett pirulok! Hogy lehetett annyira arcátlan, hogy szóba hozta, hogy elszökjünk?

- Eltûnõdtem azon, amit a szerelemrõl olvasott. Ha a szerelem az, amikor kiszárad a szám és izzad a tenyerem, akkor nem vagyok szerelmes. De talán a lángolón kívül, létezik egy nyugodtabb szerelem is...

- Ha egynél többször lett volna szerelmes, akkor tudná, hogy minden szerelem másmilyen. Amúgy meg, gondolom, a korral jár. Hogy pontos legyek: a tapasztalatokkal. A szüleim szerelembõl házasodtak. Tíz évig bírták egymás mellett, a végére szószerint belebetegedtek. Nem hiszek a szerelem-házasságban. A szeretet, a tisztelet egymás iránt, a bizalom... ezek megmaradhatnak a sírig. A szerelem múlandó, mert fellángolás. Nekem nem elég a szerelem, én abban is a biztonságot, a maradandót keresem.

- Mit akar ezzel mondani?

- Nézze, én rajongok magáért. Nem tudom megmagyarázni. Maga nélkül átok minden perc. A teraszon egyedül reggelizni... sosincs étvágyam.

- Tudja, hogy megõrülök, ha nincs velem. És amikor a karjaimban tartom... Megint elpirult.

- A múltkor háromszor is zavarba hozott.

- Sokkal többször akartam már megcsókolni.

- Látja, errõl beszélek...

- Csakhogy a múltkor nem emiatt jött zavarba. Egyszerûen azt hozta zavarba, hogy maga akart engem megcsókolni.

- Na de... Kérem, adjon tüzet!... Rendben. Én akartam. Ez szörnyen kínos. Honnan tudta? Most már bevallhatom: meg akartam csókolni.

- Ugye emlékszik rá, mit mondtam ezzel kapcsolatban azon a péntek éjszakán?

- Hogy ne emlékeznék? Nem tudom mit gondol rólam, hogy miféle nõ vagyok én. És az a minimum, hogy azt válaszolja: 'pont olyan, amilyen nekem kell' - [nevettek]

- Holnap ugyanitt találkozunk?

Sóhajt: - nem is tudom, hogyan mondjam meg. Holnap elutazom. Csak ma derült ki. Szerettem volna tisztázni ezt az ügyet. Nem szívesen utaznék el így. Muszáj elmennem. Szükségem van a távolságra. A távolságra Bostontól és magától is. Sok minden változóban van az életemben, errõl már meséltem. Le kell csillapodnom. Bolond lennék, ha nem használnám ki a lehetõséget. Tudom, hogy hirtelen jött, de talán épp ez teszi olyan vonzóvá.

- Hát, persze. Nincs idõ túl komplikálni.

- Igen, azt hiszem.

- Jót fog tenni magának az új környezet. Távol a nyüzsgõ várostól.

- Csak pár napról van szó. Azt hiszem, még a Bakers' Blue-t sem fogom hiányolni. Ellenben, magát nagyon is.

- Persze.

- Engem zavarba hoz ami köztünk van. Illetve ami nincs. Nem tudom mit gondoljak. Félek, hogy azzal, hogy mindenképpen megfoghatóbbá akarjuk tenni, elrontjuk. De a társadalmi konvenciókkal szándékosan szembe menni épp olyan függõséget jelent, mint megfelelni nekik. Mért ne folytathatnánk így, ahogyan elkezdtük? Persze, az emberek nem értik és olykor mindenféle idióta magyarázattal kell elõhozakodni, de nem fontos, hogy értsék a lényegét. Elég, ha holnap is úgy ölel majd, mint ahogyan ma tette. Tudom elõre, milyen szörnyûek lesznek az éjszakák. Már így is azok, de most mintha a világ két másik végén lennénk majd. Folyton magára fogok gondolni... Valami baj van?

- Nem, csak olyan, mintha örökre utazna el... Tudtam jól, hogy egyszer majd úgy fogja érezni, a terhére vagyok. Talán ennek most kellett eljönnie.

A Nõ sírva fakad:

- Tessék? Mirõl beszél? Maga... maga engem meg akar ölni? Szándékosan kínoz?

- Nem, nem akarom kínozni. Imádom. Érti? Imádom!

A Nõ még mindig sír, felkapja a retiküljét és kiviharzik a terembõl, a Férfi utána megy. Kint vannak az utcán. A Nõ kapkodja a cipõjét, de a férfi természetesen gyorsabb. Elé áll és lefogja, mire a Nõ:

-Mit akar tõlem? Válaszoljon! Elegem van a célozgatásokból. Mondja meg, hogy mit akar, aztán vagy elküldöm vagy nem. Tessék! Bökje ki! Tegyünk pontot a végére, mert ez rosszabb, mintha folytogatna.

- Kérem, csillapodjék le! Sokat gondolkoztam, de inkább nyugodjon meg. Tudja, már mondtam sokszor. Nem fogom magamat ismételni.

- Micsoda? Tudja mit...? - azzal a Nõ arcon vágta a Férfit, akinek ettõl a vér az arcába szökött, majd ajkait a Férfi szájára tapasztotta.

...

[BáGyu]

Költõk és kígyóbûvölõk (Ismerõs Arcok)

 

Figyeltem csak a szemeket, ahogy a szél könnygázt hozott,

Ahogy a béke, no meg a szeretet lassan haraggá változott

Mint a megvetett áruló, ki az ellenséghez oson,

Úgy árult el engem is a saját szülõvárosom

 

Hittem, hogy az igazság bizony mindenekfelett

S azért, hogy ez így legyen, az ember bármit megtehet

De pont olyan törvényszerû, ahogy a fû zöld, az ég meg kék

Lettem tisztes honpolgárból, koszos csõcselék

 

A kígyóbûvölõk a viperát szorongatják,

A nagymamát lovakkal tapossák

Adjon Isten!

A védtelen csõcselékre a múlt így köszön rá,

A költõk meg a kékítõt oldják az

Ágyúvízben

 

A hazugság akkor is hazugság, ha soha nem derül ki

És nem úgy lesz gazember valaki, hogy azzá nevezzük ki

Attól lehetsz ember majd, hogy mi az, amit megteszel

Emlékre vagy érdemes vagy a múlt ködébe veszel

 

Hittem, hogy az igazság bizony mindenekfelett,

S azért, hogy ez így legyen, az ember bármit megtehet

Attól lehetsz valaki majd, hogy mi az, amit megteszel

Emlékre vagy érdemes vagy a múlt ködébe veszel

[Sebi]

Road to Feel : Halálra ítélt szerelem

 

Tizenkét hónap mióta érezlek,

Lopott percek úgy repültek el,

Felnéztem rád és kértelek,

Hogy add nekem a szerelmedet.

 

Nem érdekel, mit mondd az ész,

Mikor már a szívemben élsz.

 

Ref.:

Halálra ítélt szerelem,

Vég nélküli érzelmek,

Pokol és Menny váltják egymást,

Nem leszel enyém soha, soha talán.

 

Megõrjít a félelem,

Mi lesz velem most nélküled?

Ölni tudnék féltékenyen,

Megõrülök, ha nem, nem vagy velem.

 

Mikor elmész tõlem kora éjjel,

Párnámon az illatod érzem,

Kikészít a gyötrõ tudat,

Hogy mással ébredsz oly szomorúan.

 

Ref.

[Sebi]

Nightwish - Ének magamról

 

 

 

1. Egy poros könyvespolcról

 

2. A nagy szívek hazugok még mind

 

A fülemüle még kalitkában él

A mély sóhaj tüdőmet még mérgezi

Vén tölgy védelmez most a bútól

Napfény fürdőz fagyhalott levelén

 

Szendergés szívem kísértetvárosában

Álombéli meseidő és a folyó lelkei

Sellők, Whitman és hullámvasút

Őrült harlekinek, hatalmas játékok

 

Egy dal rólam, e dal vágya

Egy igazán merész szimfónia

Egy sor rólam, e sor vágya

Egy hű szív mely békébe ringat

 

A nagy szívek hazugon haldokolnak még mind

A nagy szívek angyali szárnyon hevernek még mind

 

A nagy szívek hazugok még mind

Halkan szenvedni

Egy bohóc vigyorával, míg a show véget nem ér

Ráadásként marad

A Halott Fiú régi dala

Halkan dúdolva

A nagy szívek hazugon haldokolnak még mind

A nagy szívek angyali szárnyon hevernek még mind

 

Éjféli járat Covingtonba

Hercegnő és párduc oldalamon

Ezek a Vidékek éltetnek

Mindemet adnám, csak jobban szeresselek téged

 

3. Zongorafekete

 

Egy halk szimfónia

Hamis ópusz #1, 2, 3

 

Néha az ég zongorafekete

Zongorafekete, tisztító vizek fölött

 

Pihenő furulya, unalmas sor

Rozsdás kulcs, nincs hozzá ajtó

 

Néha belül is zongorafekete

Zongorafekete, tisztító vizek fölött

 

A nagy szívek hazugon haldokolnak még mind

A nagy szívek angyali szárnyon hevernek még mind

 

4. Szerelem

 

Látok egy esetlen, egyszerű fiatalt egy forgalmas út mellett, remegő kezében tálka, kéreget.

Mosolyt erőltet, de kínja végtelen.

Senki nem veszi észre.

Csak én, de elsétálok.

 

Egy idős férfi vetkőzik padlásán és egy bábut csókolgat.

Félhomály van, könnye nem apad.

Gyönyörétől végül szeme is fennakad.

 

Látok egy kivert kutyát egy koszos átjáróban. Próbál megharapni.

Nincs már büszkeség a vad, fénylő szemeiben.

Bár lenne egy fölös lábam.

 

Egy anya fiát látogatja, mosolyog rá a rácsokon keresztül.

Sosem szerette jobban.

 

Egy nagydarab lány lép velem a felvonóba.

Kiöltözött, nyakában zöld pillangó lóg.

Szörnyen édes parfüm süketít.

S ő vacsorázni megy, egyedül.

Ettől csak még inkább gyönyörű.

 

Egy modell arcát látom egy téglafalon.

A porcelántökély szobra, emellett egy vad város zsákmánya.

Egy városé, mely a húst élteti.

 

Az első dolog, mit valaha hallottam, egy vándor meséje volt

Te voltál az, a gyep mezítlen talpam alatt

A tábortűz az éj derekán

A mennyei ébenszín, ég és víz

 

Mi voltunk

Ázott utakon bolyongva, díszes partokat fésülve

Csodák új tárlatára ébredve minden hajnalon

Úszkálva felfedezetlen strandokon

Valami háttérfestett szigeten, hajótörötten

Ruhánk csak a tajték – a szépség legpompásabb köntöse

 

Minden haladóság fölött állunk, a természet lélegzetével libbenünk

Korai szellőben, míg az élet pirkad

E látvány csitítja a mennyeket

 

Be akarom járni, amit az élet is bejár, követve kitartó pórázát

Ahol hózene-ízű a levegő

Ahol az újszülött Édentől illatozik a fű

 

Nem jönne senki, sem idegen, sem tragédia vagy gyönyör

Érzékek világában fürdőznék

Szeretet, Jóság és Egyszerűség

(Míg erőszakol és bebörtönöz a technológia)

 

Családtagok sírjának gondolata hozta csak közel az igaz szeretet élményét

E szeretet végtelen, hiszen apámhoz fogható sohasem leszek

 

Hogyan is lehetnél ’csak önmagad’, ha azt sem tudod, ki is vagy?

Ne mondogasd, hogy „tudom, hogy érzel”

Hogyan tudhatná bárki is, a másik hogyan érez?

 

Ki vagyok én, hogy elítéljek egy papot, koldust, kurvát, politikust, bűnözőt?

Én is, te is, ők vagyunk már mind

 

Drága gyerek, ne dolgozz, játssz hát

Felejtsd el a muszájt

Álmodban ne félj

 

„Egy egész falu van ebben a hópihében?”- kérdezte tőlem egy gyerek

„Milyen színű az altatódalunk?”

 

Sosem voltam még oly közel az igazsághoz

Megérintettem a rosszban rejlő jót

 

A halál a nyertese bármely háborúnak

Nem nemesít, ha vallásodért esel el

Vagy hazádért

Világnézetért, hitért

Egy másik emberért

 

A papír nem él, ha szótalan

Vers nélkül tétlen a tinta

Szerte a világ holt mesék nélkül

Ha nincs szeretet és lefegyverző szépség

 

Az óvatlan realizmus életekbe kerül

 

Láttad már az Úr mosolyát?

Szépített egy bús férfit gondja a világra?

Miért hordunk nyakunkban kínzóeszközt még mindig?

Oh, milyen romlott a pre-apokalipszisetek

Ti bibliaszín bolondok, rémálom földjén éltek

 

Látom a sok üres bölcsőt és tűnődöm

Hogy az ember valaha is változik

 

Én is tisztességes jó fiú akarok lenni

De csak tükör és füst vagyok

Mégis minden megadatik, érdemelhetem is

 

És örökké ott lesz a váltás G-dúrból E-mollba