Mit Olvasol Most?

[bcom]

Na , ha végzek a többi Crichton könyvvel, amik érdekelnek, lehet adok neki egy esélyt, de csak mert imádm a stílusát.

[aluminiumtrioxid]

On 7/4/2018 at 10:00 AM, gebali1991 said:

Én a Szörnyek szigetét olvastam kb. ennyi idősen, és számomra is döbbenetes módon dínó geek létemre sokkal jobban megfogtak a Malcolm káoszelméleti értekezései.

Én is kb. ilyen idősen olvastam, de mostanra esküszöm, hogy már semmi sem maradt meg az egész könyvből.

Ellenben a Prédát nemrég olvastam újra, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezt a Crichton csókát valamiért nagyon bántotta a tradicionális nemi szerepek eróziója 

[tenderlumpling]

13 hours ago, aluminiumtrioxid said:

 

Ellenben a Prédát nemrég olvastam újra, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezt a Crichton csókát valamiért nagyon bántotta a tradicionális nemi szerepek eróziója 

Kifejezetten zavart is, nem tudnám újraolvasni.

[aluminiumtrioxid]

5 hours ago, tenderlumpling said:

Kifejezetten zavart is, nem tudnám újraolvasni.

Pedig a Zaklatáshoz (egy elnyújtott "but what about THE MENZ?" sikoly 300 oldalban) képest hol van ez 

[bcom]

7 hours ago, tenderlumpling said:

Kifejezetten zavart is, nem tudnám újraolvasni.

Mármint mi zavar? A meghunyászkodó férj, aki egy szót nem mer szólni a feleségéhez, még akkor sem, amikor a testileg, lelkileg és mentálisan sérülnek a gyerekei? Vagy az, hogy a nemi szerepek torzulása és a családon belüli egyenlőtlenség bántotta Crichtont (ha erre gondolt aluminiumtrioxid)?

[tenderlumpling]

7 hours ago, bcom said:

Mármint mi zavar? A meghunyászkodó férj, aki egy szót nem mer szólni a feleségéhez, még akkor sem, amikor a testileg, lelkileg és mentálisan sérülnek a gyerekei? Vagy az, hogy a nemi szerepek torzulása és a családon belüli egyenlőtlenség bántotta Crichtont (ha erre gondolt aluminiumtrioxid)?

Nem, csak eleve nem tudom, minek kellettek bele ezek a karakter-háttérsztorik, egy techno-thrillerbe tök feleslegesek, az egyetlen világos emlékem ebből a könyvből, hogy az egyik szereplő pelenkákról beszélget egy másikkal a boltban. Annyira látszott az egészen, mennyire ügyetlen a karakterizációval, és csak így nyeglén próbálta szerethetővé tenni a karaktereit, de agh, nem ment.

[SaltyDave]

Befejeztem a Warhammer Chronicles: Rise of Nagash omnibus-t. A három könyv amit tartalmaz az a Sorcerer, Unbroken, Immortal. Az első könyvem amit angol nyelven olvastam ki (~1000 oldal). A felét marhára untam. Az a baj hogy az író egy olyan struktúrát követett végig, hogy két párhuzamosan játszódó történetszál fut váltakozó fejezetekben, egymástól nagyon távol (kontinens két végén, vagy időben, akár több száz évvel elválasztva egymástól), és ezek valami módon összefutnak a könyvek végére. Na most ezzel az a baj, hogy az egyik szál mindig sokkal kevesebb valós tartalmat tudott nyújtani mint a másik, viszont el volt húzva hogy az író tartsa a "menetrendet".

Értsd, pl. az első könyv egy egyik fele egy politikai dráma, puccs, hatalomátvétel, egy birodalom átrendezése, és mire elérsz az első könyv végére, akkorra omlik össze a kártyavár és tör ki a (polgár)háború. Viszont mint olvasó, te ezt úgy kapod kézhez hogy elindul az első fejezet a múltbéli szállal, a második pedig mindjárt a háború kellős közepén játszódik. Ez pedig azért fájó, mert tudod hogy amíg a múltbéli események nem bontakoznak ki odáig hogy kitörjön a háború, addig az összes, évszázadokkal később játszódó háborús rész pedig csak filler, filler, filler, mert ahhoz hogy haladjon valahová a karakterek sorsa, a múltbéli szál be kell érje a jelent, hogy a könyv végén egyszerre érjen el mindkét idősík története a csúcspontra, ahogy amikor az olvasó elér oda hogy kitör a háború, addigra már át is olvasott rajta, és a következő fejezet már a háború vége. Borzasztó unalmas volt a háborús filler, míg a múltbéli szálat nagyon élveztem, illetve a végén az utolsó nagy csata és pálfordulások szintén nagyon jók voltak.

A másodikat sokkal jobban szerettem, bár önmagában kevésbé állja meg a helyét, előzmény hiányában. Teljesen új szereplők, új város. Itt egy inkompetens barom király bábként tartott de sokkal többre hivatott királynő életét követjük végig (természetesen maradunk az óegyiptomi / arab / fantasy miliőben), aki a szabadsága után vágyakozik, hogy helyreállítsa szeretett városának egykori dicső állapotát és gazdagságát, hogy az effektíve aranyból lévő "ketrec" ami az életét valódi szabadsággá formálja (mint nő, függetlenül attól hogy királynő). El is éri, de egy ponton megmérgezik és az (Warhammer Fantasy történelem) első vámpírjaként tér vissza a halálból, onnantól pedig meredek leejtő az egész hogy pengeélen kénytelen táncolni hogy megtartsa a hatalmat és eltitkolja az új identitását, és hát a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve gondolat nyomán szépen belülről rohasztja szét a városállamot ahogy egyre szélsőségesebb eszközökhöz nyúl. Imádtam ezt az egészet, a királynő karakterét, felemelkedését és bukását mint uralkodó, felemelkedését és bukását mint nő, a politikai intrikákat. Aztán ott a könyv másik fele, ami az első könyv háborúiban elűzött halhatatlan zsarnokot követi végig ahogy a világ túloldalán betör más népeket, új birodalmat épít és egykori hazája újra megszállását tervezgeti, de rohadtul unalmas volt. Pontosan azért amiért az első könyv összecsapásokat leíró része, mert éreztem hogy a másik történeti szál a fontos, és ez csak filler, filler, filler hátán hogy tartsa az író az egy fejezet itt, egy fejezet ott struktúrát. Ráadásul különösebb lezárása sincs, egyértelműen a harmadik könyv felé építkezik, hogy amikor abban megindul az invázió akkor az olvasó tudja ki, mi, honnan. A 50-50 százalékos megoszlás helyett simán lehetett volna egy 70-30, nyilván a filler kárára.

A harmadik könyvnél megint ugyanez volt a bajom. Van egyszer a királynő történetének folytatása, aki a pozíciójából felnevel egy jövőbeni királyt, mindent megad neki, rommá manipulálja hogy csak az övé lehessen és a városállamokat egyesítő majdani király mellett egy birodalom királynője lehessen - plusz valójában is beleszerelmesedik, és ezt a fiatal majdani királyt követjük végig ahogy felnő, ahogy rájön kicsoda, micsoda a királynő akitől aztán elszökik hogy saját életet teremtsen magának, hosszú alvilági körökben forgó kalandok után pedig a főváros királyaként egy sereggel menjen vissza kiirtani a vámpírokat, a magát finoman szólva (újra) elárulva érző királynő ellen, aztán pedig megvédje a birodalmat az eddig filler content-el tömött visszatérő halhatatlan zsarnoktól. Megint az van, hogy a filler content rengeteg az egyik oldalon, a másik oldal fantasztikusan jól van felépítve és megírva, és a végére összeérő események is katartikus, tragikus lezárást jelentenek.

-

Ez így nyilván borzasztóan egyszerűsített, butított változata az egésznek. A fő szál, benne a politikai részek, szerelmes részek, a háttérben, titokban kibontakozó sötét és véres intrikák, House of Cards-ra emlékeztető részek nagyon nagyon működnek. A háborús részek java pedig nagyon nem, mert a könyv felépítése miatt előre lehet tudni, hogy marhára jelentéktelen fejezetek vannak az olvasó előtt, amiben úgy sem történhet semmi komoly mert a két oldal össze kell érjen, és az egyik (a jobbik) még nagyon nem ért el oda hogy ez megtörténhessen.

 

A következő a The Sundering lesz (Malekith, Shadow King, Caledor, hasonló 1000 oldalas terjedelemben) ami a highelfeket követi végig, illetve a civilizáció kettészakadását highelf-darkelf felállásra. Két fejezet alapján, és mivel Gav Thorpe írta, szerencsére nyoma sincs a Mike Lee féle struktúrának és fillernek. Illetve itt ha minden igaz jóval hangsúlyosabb lesz a politikai dráma, aminek nagyon örülök.

[SaltyDave]

A The Sundering közepén járok.

Megvolt eddig belőle: Malekith, The Bloody-Handed, és a Shadow King 3 nagy "részletéből" 2. Ez így eddig mondjuk kb. fele a 960 oldalas omnibus-nak. Gav Thorpe klasszisokkal jobban ír mint Mike Lee. Míg a Rise of Nagash omnibus-nál rengetegszer éreztem hogy csak elnyújtott, unalmas szenvedés (kb. a könyv fele, minden második fejezet formájában), addig itt csak úgy falom a fejezeteket kettesével-hármasával. Egyrészt a történetvezetés egy könyvön belül lineáris, tehát nem váltakozó fejezetenként ugrál ide-oda térben és időben, ami miatt sosem jön elő az a "na b...meg, megint ez jön" amikor egy izgalmas zárású fejezten van túl az olvasó. Az első könyv, Malekith, gyakorlatilag pár nap alatt ki lett végezve. A Bloody-Handed egy röpke ~70 oldalas novella ami egy vélhetően a fő történetszálba később bekapcsolódó karaktert vezet fel és hogy hogyan lesz azzá akiként majd megjelenik jóval később, és tök jól beágyazták az idővonalba és a már felépített történetbe hogy kinek a lánya aki épp ekkor hol volt stb. A Shadow King pedig eddig messze a kedvencem, ami egy számorma relatíve ismeretlen karaktert és családod - Alith Anar - követ végig. Tőlem nagy szó, mert Malekith előkelő helyet foglal el a Warhammer Fantasy kedvencek toplistán, de ez annyira jó hogy úgy érzem veszélyben az a trón. Itt viszont már ugrunk az időben mégpedig évtizedeket vissza, és az a jó hogy az író ezt nem is igazán közölte az elején. Elkezdődik Alith saját kis története, megismerjük a karaktert, a családját, a pozíciójukat a korábban Malekith szemszögéből megismert politikában (illetve inkább a családjáét, ő eleinte igyekszik távol maradni tőle), és egyszer csak bedob az író egy ilyen apróságot, hogy hírt kaptak a kolóniákról hogy Malekith első városa virágzik, az olvasó pedig "jaaaaaaaa hogy még csak itt vagyunk", és ezen a ponton tudod előre hogy mi fog történni amiről te csak Malekith szemszögéből hallottál a világ túloldaláról, de most testközelből éled meg. Az író pedig olyan csavarokat rakott ide hogy uhhh... imádom. Nem is csak az hogy az anyaföldön kirobbant a polgárháború, hanem hogy kik miatt és hogyan és milyen intrikák vezettek oda, te pedig tudod hogy a világ túloldaláról hazasiető Malekith számára mindez az információ hogyan ért oda, és bizony komoly eltérések vannak amik olyan félreértésekhez, árulásokhoz és pusztításhoz fognak hozzájárulni (tudván előre a Total War: Warhammer-ből hogy a fél kontinenst a földbe dózerolja majd valami/valaki) hogy ihaj. Van benne egy kis Dark Souls feeling, csak ott a romokat látva ismered meg a világot "from before", itt pedig tudod hogy romokban végződik majd, és úgy ismered meg a jelen világát. Csak Mike Lee Rise of Nagash könyvével ellentétben ami egy sivatagi, Egyiptomot alapul vevő kultúrát - majd annak eltorzítását és kipusztulását - festette le, addig itt minden él és vibrál és gyönyörű, és hatalmas kontrasztot tud teremteni pl. a vérgőzös kultisták térnyerése, meg a tudat hogy nem minden fog erre a sorsra jutni, csak egy jelentős része, ami annál izgalmasabbá teszi hogy ki mikor, hol lesz majd, és lehet izgulni a karakterekért ahelyett hogy tudnám hogy van 1 ember aki túléli az egészet.

[SaltyDave]

Befejeztem a The Sundering trilógiát. Igazából tudtam előre a végét, csak azt nem hogy hogyan, miért jutunk el odáig. Igazából amit akartam róla írni, korábban leírtam már. Jöhet a Vampire Wars omnibus (Inheritance, Dominion, Retribution), ami végre olyan anyag ahol a karakterek történelméről, jövőjéről fogalmam sincs. Utána egy Ulrika Magdova trilógia van betervezve, de abból már nyár lesz.

[SaltyDave]

Befejezve az első Vampire Wars könyv, az Inheritance. Bűn rossz, az írónak fogalma sincs a Warhammer univerzumról, felrúg minden évezredekkel ezelőtt lefektetett normát. A Rise of Nagash trilógia második és harmadik könyvének egyik központi eleme volt Neferata szabadságvágya és bukása ami abban teljesedett ki hogy rosszabb zsarnokká vált önhibáján kívül a legelső vámpírrá változva, mint aki ellen harcolt, és volt ettől a sztorinak egy szomorú oldala, mert hogy ez egyfajta betegség, egy fizikai állapot, de a személyiség ugyanaz maradt és ettől volt tragikus a története, hogy szép lassan lélekben is alámerült a sötétségbe.

Ehhez képest itt mi van? Bárki aki átváltozik, elveszíti a személyiségét, és átmegy random, dombtetőn álló kísértetkastély tetején a háttérben villámlással gonoszan nevető Scooby Doo villain-be. Az epilóguson kívül kb. 3-4 oldal ha szólt a könyv elvileg kulcsszereplőiről - Vlad is Isabella von Carstein - , minden más az emberek szemszögéből van elmesélve... ami nem is lenne rossz, mert kapunk pár jól felépített érdekes karaktert mint Jon Skellan, Fischer Aigner, a kb. Max Payne backstory copypaste witch hunter-ek, Felix Mann mestertolvaj aki az ostrom pánikja közepette készül élete legnagyobb rablására, vagy az imperial white wolf zászlóalj parancsnoka... és (majdnem) mindegyiket kivégzik a vámpírok, hogy aztán visszahozzák őket vámpírként, és onnantól kezdve az összes kb. ugyanaz a Scooby Doo villain, 0 személyiség, 0 fejlődés bármerre, 0 cél azon kívül hogy én vagyok a gonosz hahhaha, enyém lesz a világ. Még az altrofi egyház seftelése az ellenséggel titokban jó volt, de úgy érzem a könyv végére hogy Steven Saville elhúzta előttem a mézes madzagot, felépített pár érdekes, izgalmas, grimdark karaktert, majd bevett 3 kétes eredetű tablettát és halucinálva szétbaszta az egészet. Olyannira csalódás hogy ezt a könyvet most félre is rakom, és megyek vissza az elfekhez, belekezdeni a második trilógia könyvükbe (War of Vengeance). Ehhez képest Mike Lee unalmas időhúzó fejezetei kifejezetten érdekesek, mert legalább nem rombolnak. Fogalmam sincs hogy a Games Workshop / Black Library ezt hogy engedte ki.

[payskin]

Na, karácsonyi könyvlista, amit végig is kéne ám olvasni:

• Az a nap, amikor az oroszlánok salátát fognak enni

• Macskafejjel - Legyél a cicád legjobb barátja a tudomány segítségével

• Hygge - Harmónia dán módra

• Csillagvonatok

 

[moody]

A Bölcs Ember Félelme folytatásról van valami hír?

[tenderlumpling]

14 hours ago, moody said:

A Bölcs Ember Félelme folytatásról van valami hír?

Flol

[moody]

2 hours ago, tenderlumpling said:

Flol

mi?

[tenderlumpling]

34 minutes ago, moody said:

mi?

Emberek százezrei kérdezik ezt 2011 óta, Ruthfuss meg nem hajlandó beszélni róla.

 

[moody]

On 1/5/2019 at 5:25 PM, tenderlumpling said:

Emberek százezrei kérdezik ezt 2011 óta, Ruthfuss meg nem hajlandó beszélni róla.

 

Elvileg a The Doors of Stone a címe? Ez az infó legalább hivatalos?

[tenderlumpling]

10 hours ago, moody said:

Elvileg a The Doors of Stone a címe? Ez az infó legalább hivatalos?

Hát annyit mondott, hogy egyszer így hivatkozott rá, a fanok meg felkapták, mint hivatalos cím, szóval most már ő is nagyjából hivatalosnak tekinti. De mondom, évek óta nem hajlandó beszélni róla.

 

[SaltyDave]

Továbbra is maradván a Warhammer Fantasy-nél, befejeztem a War of Vengeance trilógia első könyvét, a The Great Betrayal -t. Nem mondanám hogy nagyon oda voltam érte, elsősorban azért mert bár a konfliktus amit feldolgoz - Malekith egymásnak ugrasztja az asur és a dawi népeket és csendben figyel hátulról - az a dawi (dwarf) szemszögből van elmesélve. Akik olyan rohadtul unalmasak hogy a falnak tudtam volna menni tőle sokszor.

Emlékszik valaki a Hobbit 9 törpéjének bármelyikére is Thorin Oakenshield-en kívül? Csak egynek a nevére. Ugye hogy nem. Na most ezekből van 20, 10+ várban és mindenkinek majdnem ugyanaz a neve és minden várnak majdnem ugyanaz a neve. Iszonyosan sok karakterrel dolgozik a könyv, teljesen fölöslegesen, mert végső soron nem kezd velük semmit, mindegyiknek megy a saját kis személyes története egymástól jó távol, és mivel nagyon sokan vannak, a könyv minimum felében fogalmam se volt hogy most 1: kivel mi van és hol van, 2: melyiknek lesz jelentősége. Minek szánnak 5-6 oldalt egy legendás hajókapitány bevezetésére az első 50 oldalon, ha csak 300 oldallal később tér vissza egy fél mondat erejéig ahol kijelentik hogy léghajót kormányoz mostantól? Ilyen "setup" sztorikkal van dugig amik pontosan ennyiben fizetődnek ki a könyv végére.Ugyanakkor, vannak nagyon jó karakterek is, csak nagyon-nagyon nehéz kihámozni a fentiek miatt hogy kik is a főszereplők, és bőven a könyv közepén jártam mire ez körvonalazódott. A történet egy flashback-el indul, ami Malekith kolonizáló éveiben játszódik ahogy ő és Snorri Whitebeard a dawi High King, szinte fogadott testvérek, együtt küzdenek az Old World minden mocska ellen. Utána ugrunk évszázadokat ami alatt lejátszódik a teljes The Sundering trilógia, Snorri rég meghalt, Malekith-et elüldözték és rossz arc lett, az asur és a dawi békében él egymás mellett. Egészen addig míg Malekith egy csapat orvgyilkost nem küld a világ túloldaláról akik elkezdik megtizedelni a dawi lakosságot, megtámadni őket hosszú utakon, és megrendezni a helyszínt mint ha asur katonák támadtak volna rájuk. Mindenki tudja hogy hazugság, Gotrek (az aktuális dawi high king) a végletekig elkötelezett a béke mellett, Ulthuan-t képviselő Imladrik herceg is pontosan tudja hogy senkinek nem adott erre parancsot, bizonyítékot találnak hogy a druchii (darkelf-ek csak nincs rá többes szám) keze van a dologban, de

Spoiler

 

Gotrek fia, az a kib_szott f_szkalap Snorri Halfhand (névrokon csak) beképzeli magának valami félfüllel hallott prófécia miatt hogy aki megöli a sárkányt (az asurnak eléggé szimbóluma hogy sárkánylovasok) az dicső király lesz, állandóan provokál, Malekith emberei állandóan gyilkolnak, míg nem akkora lesz a népharag hogy Snorri sereget toboroz és mindkét oldalt háborúba rángatja.

Tudja aki ismeri kicsit a Warhammer Fantasy-t hogy ez a háború a világ végéig el fog húzódni évezredeken keresztül, mert egy arrogáns becsvágyó kiállhatatlan ostoba hiperagresszív f_sz nem tudott belenyugodni abba hogy béke van. Na ő a főszereplő. Rettenetesen élveztem amikor Caledor (sajnos nem a The Sundering-es Caledor hanem az ő unokája, kár mert elvileg az asur szinte halhatatlan ha öregedésről van szó, és ez a Caledor király egy hasonlóan beképzelt Censored! mint Snorri Halfhand) az utolsónak szánt összecsapásnál elfogadta az 1v1 kihívást és - különösen annak fényében hogy korábban volt egy 20 oldalas arénában harcolós barátságos rendezvény még a békeidőkben - 5 sorban mindenféle epic küzdelem nélkül felnyársalta lándzsára majd kibelezte karddal a két sereg között. Innentől már Gotrek-nek se nagyon van visszaút,

 

és... itt vége a könyvnek.

Persze jön két másik mert egybe van nyomtatva 3 könyv, de most azon filózok hogy vissza kéne menni a Vampire Wars trilógiát folytatni, és így felváltva haladni 1-1 könnyvvel a két trilógiából. Az író - Nick Kyme - stílusáról annyit hogy nem igazán szán időt arra hogy leírja a tájakat, ruhákat, építészeti stílust vagy a környezetet úgy általában, megelégszik egy nagyon minimalista leírással. A karakterekből kevés van aki követhető és szerethető is (Morgrim, Snorri unokatestvére aki próbálja terelni a helyes útra sikertelenül, Gotrek a dawi high king, Imladrik aki az egyetlen aki nem megtűrendő kényszerszövetségesre hanem barátként tud tekinteni a dawi népre, az ő felesége Liandra aki kb. Snorri megfelelője a másik oldalon azzal a kivétellel hogy nem agresszor, de az alkalomra vár hogy visszaüthessen, és a druchii assassin pár Drutheria és Sevakai). Csak hogy minden fejezet között ahol ők szereplnek, van még 3 ahol senkik szerepelnek a saját kis sztorijukkal random sorrendben, ami végső soron ahogy mondtam, teljesen feleslegesnek bizonyult. Ha csak nem térnek vissza a 3. könyvben, mert a második perspektívát vált asur oldalra, így kétlem hogy huszadrangú dawi mellékszereplőkkel foglalkozna. De mivel a Rise of Nagash és a Sundering trilógiával ellentétben ezt a trilógiát könyvenként más írta, valószínűbbnek tartom hogy csak elhagyják őket a fenébe. Nem azzal van a baj hogy unalmasak lennének, mert ha egyszerűcske de jó karaktereket ír, érdekes szituációkban, csak valahogy lóg az egész a levegőben a könyv közepén és a végére is pont úgy maradnak. A dombokban élő felszíni dawi-k megbuggyant agyú királyának (pontosabban a jobbkezének) sztorija nem vezet sehová. A repülni képes gépen dolgozó dawi mérnök sztorija nem vezet sehová. A kalózkapitány története nem vezet sehová. A felderítők vezetőjének története nem vezet sehová. El vannak kezdve, jól fel vannak építve, és el vannak felejtve.

Viszont a Vampire Wars-al ellentétben érződik hogy az író kőkeményen benne van a Warhammer Fantasy lore-ban és nem rúgja fel a közismert dolgokat, ebből a szempontból nagyon szimpatikus. Azért jó lesz a high fantasy korszakból visszamerülni a kicsit steampunk-os mocskos sáros Empire időszakba a második Vampire Wars könyvvel, csak remélem az írás minősége javul az elsőhöz képest.

Mondjuk adnék rá egy 7/10-et, kis jóindulattal. Hogy ez perspektívába kerüljön:

Sundering trilógia 11/10
Rise of Nagash Trilógia 8/10
Vampire Wars 1: Inheritance 4/10

 

[SaltyDave]

Warhammer Chronicles: Vampire Wars trilógia 2: Dominion
Meglepően jó volt. Nyugodtan spoilerezek mert úgy sem olvassa el senki a könyvet. Nagyon-nagyon sokáig úgy nézett ki, hogy ez egy bűn rossz könyv. Adott a big baddie és egyben a könyv központi karaktere, Konrad von Carstein, aki az első könyvben elbukott Vlad helyét vette át a Drakenhofban székelő midnight aristocracy felett. A könyv tetemes része arról szól, hogy kik árulják el őt, hogy megkaparintsák a pozícióját. És egy ponton kezdett már rohadtul nevetséges lenni, hogy persze ő is elárulja, bejött egy új karakter na tuti ez is elárulja, és fárasztó olcsó gagyinak hittem úgy a könyv 60-70%-ban, míg nem Konrad fogta magát, kisétált az első könyvben érintett érkélyre ahová Vlad járt etetni a hollókat, és így random megszólalt egy holló hogy ne bizz X-ben, egy másik hogy Y az életedre tör... és itt jöttem rá hogy Konrad nem egy nagy kirakóst átlátó mesterstratéga, hanem egy szélsőségesen paranoiás őrült aki nem sok híján gyakorlatilag kiirtotta a von Carstein házat (Vlad első generációs átváltoztattottjait), módszeresen legyilkolta a hű szövetségeseit és bizalmasait, mert árulást látott mindenhová ahol csak barátai vagy hű emberei voltak. Ami természetesen idővel magával hozta hogy le kellett állítani, és végül valóban mindenki ellene fordult, Altdorf, Middenheim, és még pár emberi királyság pedig a megmaradt von Carstein-ekkel együtt ölték meg, ami marhára menő végkifejlet volt annak fényében hogy örök ellenség a két oldal.

Sőt, az első könyvnél nagyon nehezeményeztem hogy az író felrúgja a Warhammer vámpírlét szabályait (azaz érintetlen személyiség, és csak testi változás, a vámpírlét egyfajta élőhalott betegség), és ezt visszamenőleg kijavította és rezeg a léc szinten visszaterelte azzal az indoklással hogy van akiben mindig is ott szunnyadt az emberi szörnyeteg, a kegyetlenség, és rákapott az ízére más testben, míg más az első könyvben "tönkretett" karakterekkel eljátszotta az ebből való visszajövetel és belső utazás, megváltás és bűnbocsánat fejlődési ívet, így pedig értelmet nyer újra hogy az első könyv 80%-a azzal telik hogy a sok egymástól független jó karaktert követjük végig akik szinte mind átváltoznak és gonoszak lesznek az egyik percről a másikra (aminek ugye nem kellett volna megtörténnie).

Most már kifejezetten várom hogy elkezdjem harmadikat, végre megérkezik Mannfred.

[bcom]

Titkos ablak, titkos kert.

Ez jólesett. Nem volt olyan erős az "őrület-faktor", mint mondjuk a Ragyogásban, de néhol egész nyomasztó volt. Az elején tiszta Alan Wake hangulatom volt. 

Spoiler

Az epilógusban a természetfeletti dolog először nem tetszett, simán kerek egész lett volna a nélkül is. Aztán rájöttem, hogy a legtöbb King regény ide lyukad ki. Csak ebben egészen a végéig nem volt semmi utalás természetfelettire.

Egy kötetben volt a Langolierekkel. Az is profi. (Amúgy, ha már repülős sztori, Crichton repülős könyvét olvasta valaki?)

[SaltyDave]

Belekezdtem a METRO trilógiába. Üdítő magyar nyelven olvasni egy kicsit. Egyelőre nagyon tetszik, bár a szinte sorhosszú fonetikusan leírt orosz állomásneveket nem tudom megjegyezni. Minden esetre annyi biztos hogy harapni lehet az atmoszférát, csak abból hogy tudom hogy néz ki a játék (játszottam is kettővel, ha nem is végig) kapok egy plusszot hozzá, viszont az írott formában sokkal erősebb az egésznek a hangulata mint ha a játékban lennék, sokkal jobban átjön egy sötét alagút félelmetessége, neszei stb. mint ha tényleg hallanám őket, ami egyértelműen az írás minőségét dícséri.

Warhammer Chronicles sorozat most picit parkolópályán van.

[gebali1991]

8 hours ago, SaltyDave said:

Belekezdtem a METRO trilógiába. Üdítő magyar nyelven olvasni egy kicsit. Egyelőre nagyon tetszik, bár a szinte sorhosszú fonetikusan leírt orosz állomásneveket nem tudom megjegyezni. Minden esetre annyi biztos hogy harapni lehet az atmoszférát, csak abból hogy tudom hogy néz ki a játék (játszottam is kettővel, ha nem is végig) kapok egy plusszot hozzá, viszont az írott formában sokkal erősebb az egésznek a hangulata mint ha a játékban lennék, sokkal jobban átjön egy sötét alagút félelmetessége, neszei stb. mint ha tényleg hallanám őket, ami egyértelműen az írás minőségét dícséri.

Fú az első rész nagyon jó, a második pusztítóan rossz, a harmadik meg a kettő ötvözete.

[moody]

A storynak van valami köze a játékhoz?

[SaltyDave]

18 hours ago, moody said:

A storynak van valami köze a játékhoz?

A játék a könyv sztoriját dolgozza fel.

[UC]

On 5/11/2019 at 9:08 PM, bcom said:

[...]

(Amúgy, ha már repülős sztori, Crichton repülős könyvét olvasta valaki?)

Ha a Repülő koporsóra gondolsz, én nagyjából 3x, elképesztően jó könyv, ajánlom.